2011. november 10., csütörtök

Reggeli vajas teknőc


Vajas teknős! – rikkantja boldogan, s egy gyufaszállal meg is keni, hadd legyen a páncélos még „vajasabb”, s túlzott tiltakozásunkra kigyúlnak szemeiben azok az édes kis ördöglámpások, keni tovább a teknőcöt, ami gyurmából készült apuka ügyes kezei alatt, de ezt csak mi, földhözragadt szülők látjuk így, mert egyre hangosabban és örömmel telve ismétli: va-jas tek-nőc ez bizony. Hogy mi a vajas teknőcök sorsa reggel a nagy ebédlőasztalnál, az örök titok marad, mert közben felsorakozik a népes gyurma kacsacsalád, ami újabb történeteket generál. Szép reggelt mindenkinek!

2011. szeptember 30., péntek

Makovecz

http://naplo-online.hu/cimlapon/20110927_elhunyt_makovecz_imre

2011. augusztus 26., péntek

Otthon

Gyermek vagyok. Ott tekerem a bringát az autót ritkán látott úton, kifulladva, hevesen dobogó szívvel. Tán beérek csengetésig.
A kávézóban ülök, régi barátommal lógok lyukasórán a gimiből.
Apám nyomában lépek a hajnali erdőben. Ő vezet a párás rengetegben, engedelmes gyermeke vagyok.
A duzzasztógát tövében állok. Futok a kövér parti köveken, megcsontosodott faágakon. Belesek bokor, kő alá, hátha visszanéz rám húsz évvel ezelőtti önmagam.
De csak a nevetését hallom messziről.
Szépen, gondtalanul cseng.
Anyám lánya nevetett így.
A fiam anyja azt nem tudja már.

2011. augusztus 21., vasárnap

Új kenyér

http://naplo-online.hu/cimlapon/20110818_a_jo_kenyer_titka

2011. augusztus 20., szombat

Állam

http://naplo-online.hu/hetvege/20110818_ujkori_allamalapitas

2011. július 31., vasárnap

Tánc

Semmi különleges nem volt az alakjában. Olyan se nem testes, se nem túlságosan vékony, a méreteivel nem tűnt ki a tömegből, talán, amire azt mondják: jó testű. De ahogy mozgott! Háttal állt a nézőtérnek, meg sem fordult egyszer sem, csak a színpadon dolgozó muzsikusokra figyelt. Vagy tán még azokra sem, csak a saját belső ritmusára, mert amiről a teste beszélt, az sokkal több, sokkal magasabb szintű volt, mint ami a pulpituson zajlott. Hullámzott, forrt az egész lénye, valami ősrégi ösztön mozgatta, a világ teljesen megszűnt körülötte.
Üdítő kép egy borzalmasan üres éjszakában, a Veszprémi Ünnepi Játékokon.

2011. július 6., szerda

Nyár

Sötéten csillogott a bőre a Balaton-parti birtokon, ahogy pőrén kellette magát, s illata finom szövetként terült szét a mandulafák között. Harapnivaló volt a húsa, szinte kényszerítette a vágytól szomjazót, hogy a szájába vegye. S amikor megtette, elomlott benne az édes íz – a mennyek eledele, az istenek nektárja lehet ehhez fogható. Még akarta. Megrészegítette, szinte eszét vette az a sötét bőrű gyönyörűség. Óráknak tűnt, míg úgy érezte, sikerült betelnie vele legalább egy kis időre, s képes lesz elereszteni maga
mellől. Elégedetten nyögdécselt. De talán mégsem kellett volna két kilót enni belőle.

2011. június 21., kedd

Túlélés


Van úgy, hogy túl kell élni bizonyos dolgokat. Mert muszáj. Azokért, akiket szeretünk. De ettől még iszonyú nehéz.
A képmutatás az Isten ellenében való cselekvés első számú helyezettje. Ezért fáj olyan nagyon. Még ha nem is sikerül, még ha nem igyekszünk igazán, hogy sikerüljön.
De azért többek leszünk általa. Ilyen lehet a purgatórium.

2011. június 12., vasárnap

Miért?

Az miért van, hogy akire mi féltve vigyázunk, óvunk, dédelgetünk, azt mások figyelemre se méltatják? Hogy ahol mi óvatosan lépünk,vigyázva minden mozdulatra, akinek kötelessége lenne, bakanccsal tiporja le hosszadalmas munkánk mimóza-bokrait?
Óh, mi érzékeny az ifjonti lélek! Mi sérülékeny...milyen dédelgetni,babusgatni-való.
Csak tehetnénk mindig. Azt kívánom.

Lelkek

Lélekharang rezegtette meg a forró levegőt, amint felnyitotta a teraszajtót.
Magas, csilingelő hangon kopogtatott odafenn, a nô fel is nézett az égre, vajon beengedték-e már, aki odaért. A gyerek odabenn szunnyadt délidőben.
„Elmeeent. Szerető felesége gyászolja...” kapta fel a könnyű szellô a mikrofonról a kántáló búcsúszót.
A nő visszalépett a nappaliba, végigsimított a vasalódeszkára terített apró nadrágon. Egy játszi dalt dúdolt, amit a délutáni ébredéshez tartogatott.
„Eelment. Siratja... Jó ember volt...” – zengte egyre erősebben a szél, és a repcemező bólogatott rá.
Becsukta az ajtót.

2011. május 19., csütörtök

Kulcskérdés

Na de mit keres egy kilincs az úttest közepén? Szépen megmunkált, íves fémdarab a kora nyárban, a kevésbé bágyadt autósok vetnek is rá egy érdeklődő pillantást, de a fáradságot, hogy megnézze, hová is nyílik az a kilincs, senki nem veszi. És jól is van ez így, mert mi van, ha az a kilincs egy titkos alagútba vezet, s mi beleveszünk, bolyongunk az aszfalt alatti világban, mint őrült Alizok, miközben fejünk felett gyanútlan, bágyadt autósok tülekednek a forgalomban? Vagy mi van, ha az a kilincs valami kulcs egy rejtelmes küldetésben, s mi felelőtlenül elmozdítjuk?
Még inkább: mi van, ha az a kilincs valóban csak egy kilincs?

2011. április 22., péntek

Úgy unom!

Őszintén szólva, unom. Hogy évek óta ugyanazokat a sablonokat hallom: a szemléletváltás, meg a következő generáció, stb. Csak amióta ezt szajkózzák, vagy két generáció nőtt fel, a szemét mennyisége pedig nem csökkent, sőt.
És hogy az illegális lerakók ellen nem lehet mit tenni, a fejekben kell rendet tenni. És még öt év, s minden megváltozik. Hányadik öt év ez, könyörgöm?
Meg hogy az alternatív energia a szemét hasznosításából lesz: éppen a hét elején hallgattam egy egyetemi professzor előadását, aki harcosan a fosszilis energiák mellé állt, s esküdött, hogy a következő sok tíz évben még ezeket használjuk.
Legalább beszélnének össze és egyet hazudnának.
A héten a csúcsot a tegnapi eszmecsere jelentette, amelyen a nyitó előadó a bevett szokások szerint a médiát okolta minden rosszért, mert hogy felfúj, túldimenzionál, felerősít, majd egy órán keresztül árvizek, járványok, tomboló betegségek, könnyfakasztó katasztrófák és végítéletek képeivel bombázta a közönséget.
Biztos csak én őrültem meg.

2011. április 20., szerda

Homokozóban

Anya az 5-6 éves lányához:
- Ne ülj le, légyszí...
Két perccel később: - Azt mondtam, ne ülj le!
Három perc múlva: - Enci, ne ülj le!!!
Öt perccel később: - Oké, nem az én puncim lesz homokos!
??

2011. április 18., hétfő

Oknyomozás

Jó olykor kibújni a csigaházból és rácsudálkozni a szakmára, egyszersmind önmagunkra: tényleg, hát én ezt akartam, ezért választottam ezt a pályát, ezt akartam, mi az hogy!
Jó-jó, nem lehet a világot Veszprémből megváltani,mondtuk eleddig, mintegy beletörődve a középszerűségbe és a kényelmes, kiszámítható, biztos hétköznapokba, de egy ilyen jó kis tréning után igenis azt mondjuk: dehogynem!
És jó érzés a világ profi oknyomozóihoz tartozni, megerősödve kezdeti elhatározásunkban, miszerint mások boldogulására tesszük fel hivatásunk. Na de most tényleg:)!

2011. április 17., vasárnap

Éheznek a csontsovány angyalok

Éheznek a csontsovány angyalok, s az Élő Isten könyörög: jó szóért, szeretetért. Súlyos mondat.
De még súlyosabb, mert igaz: Sír az Isten, mert látja, mi lett az emberből. S mi nem vagyunk elég magasak, hogy letöröljük a könnyeit.
Jókai Anna mondta. Hol másutt, mint Lovason.

2011. március 14., hétfő

Katarzis a tornapadon - Könnyek az Orléans-i Szűzért


Nem minden anya látja máglyán égni a lányát, mondom megértően, miközben szipog, ő meg zengő altban: nem az a baj, hanem hogy k...a jó volt! Együtt sírni Papadimitriu Athinával. Mert Trokán Anna Jeanne D'Arc-ja megérdemli a könnyeket.
Egy olyan tragikus darab, mint az Orléans-i Szűz története kétséget kelt a kritikus nézőben: vajon lesz-e olyan jó, hogy katarzist okoz, amit már ezerszer, milliószor láttunk, számtalan szereposztásban, feldolgozásban. Kéri Kitti rendezése meghozza az új szemléletet, Trokán Anna pedig a katarzist.

És ezzel már le is lőttük a poént, pedig hol vagyunk még attól! Ugyanis még zsörtölődünk kicsikét, hogy a fájós hátunkkal kénytelenek vagyunk "tornapadon" üldögélni, csekély vigasz, hogy mások a földre, párnákra kényszerülnek. Nincs mit tenni, mert a rendezői elgondolásnál fogva részesei vagyunk az egész történetnek. A súlyos láncokkal lelakatolt tárgyalóterem hallgatósága, az inkvizíciós-koncepciós per tanúi leszünk - persze férfiként, hiszen ebben a világban férfiak kiváltsága ez is.

Hiába válunk azonban - játékból - 15. századi férfivá, amikor a vékonyka Jeanne-t arctalan csuklyás őrei bekísérik, vagy amikor az apja szíjat hasít a hátából, hogy kiverje belőle látomásait, de még inkább, amikor az édesanyja átöleli, akkor bizony már elmorzsoljuk az első könnyeket. Trokán Anna a szemünk előtt cseperedik pásztorlánykából serdülő hajadonná, teljesedik ki a hitben, válik egyszerű, de tiszta és igaz észjárásával a történelmi események mozgatórugójává. A szemében mindvégig ott ég a szent megszállottság tüze.

A Játékszín parányi színpada folyton változik, hol szabad, jó illatú francia vidék, hol puskaporszagú laktanya, máskor parfőm-belengte finom kastély, legvégül kínpad. A szereplők zseniálisan dobálják le és veszik magukra a szerepeket, mesélik el a Szűz történetét, miként teljesíti be végzetét. Anna-Jeanne pedig (anyja árnyékával a háta mögött) végül ott lángol hitben égve a máglyán.

Az igazi anyja pedig itt ül mellettünk, s mikor megkérdezem, lefotózhatjuk-e, persze, szipogja könnyes, taknyosan. "Aaaanyira szépen játszik" - nyújtja el a szót, hozzátéve, nagyon szerencsés, hogy két ilyen tehetséges lánya van.
Nem ez az első alkalom, hogy színpadon látja Annát, mondja az énekes-színésznő, s rossz teljesítményt még nem látott tőle, de ha valami javítanivaló van, azt rögtön, az előadás után megmondja, még ha ez hiba is. "Itt eszembe se jutott egy mondat se!" - nyögi ki, még mindig a lánya játékának hatása alatt, s elgondolkodva, de elismerően sóhajtja: a Kitti is milyen jól vezeti őket!

És Jeanne D' Arc, aki az imént több tíz embert vitt magával a tüzes kínhalálba, most vidáman perdül édesanyja mellé, s kéri, "Anya, ne vágj ilyen szomorú képet, mosolyogj" és csííízel a kamerába. Azt mondja, nem, nem feszélyezi, hogy édesanyját ott tudja a nézőtéren, sőt megnyugtatóan hat rá. Jó, az első alkalommal kissé izgult, de olyan pozitív, töltekező értelemben. S miközben az anyai ösztön megkérdi, ugye, belefogytál ebbe, s feleli, hogy talán, kicsit, azt is elmeséli, hogy a múlt szombati premierre édesapja, Trokán Péter is eljött, de nem mert ránézni. Ám úgy mondták, akik közel ültek hozzá, hogy valami könny-gyanús jelenséget láttak az arcán.

Anna boldog és felszabadult, azt mondja, eddigi legnagyobb szerepe Jeanne D'Arc, amit pedig csupán négy hét alatt állítottak színpadra, s a siker abban is rejlik, hogy mindenkitől kollégától a fodrászon át a takarítónéniig sok segítséget kapott. Egyszerűen beléfolyt ez a történet és azonosult a szereppel. "Kaptál hozzá fentről", jegyzi meg az anyja, s ő bólogat, amit úgy kell érteni, hogy hitben nőtt fel és él, úgy, hogy ahhoz nem kellenek keretek s ebben teljesen egyetért Jeanne-nal (Istenhez nem kellenek közvetítők), vagyis az egész tulajdonképpen elrendeltetett. Sikerre.



"Sok Jeanne D' Arc-ot láttam, de azok mind olyan kemények voltak. Ez meg olyan gyerek, olyan naív volt, végig hitt benne! Amiket eddig láttam, azok olyan pasik voltak, ez meg itt egy gyerek... ettől olyan fájdalmas. Nem keményedett meg, végig ártatlan maradt... Ez a történet arra tanít, hogy a hit, a szeretet, az igazság iránti vágy mindenen keresztülvisz minket. A próbák után egy kolléganő, Egri Márta hívott, hogy fantasztikus az előadás, én is látom, igaza van" - mondta Papadimitriu Athina.
(Penovác Károly képe)

Összeomlik a múlt

Furcsa volt megint ott állni. Felvenni a maszkot. Olyan helyén nem való, ennyi idő eltelte után. Mintha minden csak gyenge utánzata lenne a valódinak. Mintha a hernyótalpas munkagépek is csak díszletei lennének valami távoli színjátéknak. Valahogy mintha nem is érezném az előadás részesének magam.

http://naplo-online.hu/fooldal-nap_temai/20110309_osszeomlik_a_mult

2010. október 28., csütörtök

Itt

Visszatértem. A többit később.

2009. február 27., péntek

Nocsak

Ez engem azért nem szomorít el annyira...:)

2009. február 5., csütörtök

A mi kis szemétdombunk

Mínusz nulla. Hozzávágtak a Külügyhöz egy kis pénzt az uniótól- még csak nem is a zöldtárcához -, az meg nem tudott vele mit kezdeni, elkölteni - legalább egy részét nyilvánosan - muszáj, az világos, hát sebtiben összedobtak valamit, egy silány, színvonaltalan honlapot, amiről aztán néhány - hasonló "alapossággal" összeállított - infós anyagot szétdobáltak a szerkesztőségek között, azt annyi.
Gerillaakció...! Ezzel: húzd már ki a mobiltöltődet, vaze, ne vügye az áramot hjába...úristen! Hát ezért (is) ülünk egy nagy büdös szemétdombon. Még jó darabig.

2009. január 27., kedd

...

Anyuka, te most rosszul vagy, állapítja meg az ötéves nagy szakértelemmel, és hogyne lenne rosszul, amikor egész éjjel strázsált a háromévessel, reggel babusgatta a torokfájós hétévest, napok óta cserélgeti az összehányt ágyneműt, gyógyszert adagol, fut felváltva a három hasmenéses gyerekkel, amikor abból kikeverednek, jön a náthás, köhögéses változat magas lázzal, étvágyuk nincs, de egyre türelmetlenebbek, pedig az ő ereje is fogytán, csak a ruhát váltja magán, betegnek lennie nem szabad, pedig elkapja a nyavalyát, fáj mindene, de viszi valami tovább. Az édesanyák csodálatos lények.

2009. január 12., hétfő

Az ötévesek magányossága

Csillagszemű kismedvém beballag a szobájába, kis kempingszékkel tér vissza. Leteszi a széket a karácsonyfa elé, lógázza a lábát, bámulja merengve a díszes holmit.
- Szép a karácsonyfa, kisfiam? - kérdi az anyja, mire ráemeli tekintetét nagy komolyan:
- Ha a Jézuska elviszi a fát, akkor én odaállok a helyére.

2009. január 7., szerda

:)

Mikor történt?

Ölelés! - kiáltom, s kapnám ölbe, ahogy szoktam, ő meg csak nevet, a hangja megbicsaklik a férfikor hajnalán, a szemünk egymagasságban, le sem kell guggolnom, úristen, mikor történt ez, tegnap még a nyakamba kapaszkodva dadogta a nyárestén, hogy megfagy a hálózsákban, az ölemben hoztam fel a medence aljáról, amikor kiszabadult a karúszóból is, homlokát ráncolta, hogy elfogyott a memóriája(a gépéből) és követelte a kakagót, most meg ő kaphatna az ölébe, érzékeny, nyitott, kellemes modorú, csinos fiatal ember, de könyörgöm, hova lett az a 17 év?! És mikor?

2009. január 6., kedd

Fogyasztás mindenek felett

Természetközeli világot álmodnak az Ecotópia Klubosok unokáinknak, melyben nem a fogyasztás, hanem a környezettudatosság, a természetközeliség dominál, ahol az anyagi javak helyett a spiritualitás, s oly elfeledett emberi tulajdonságok, mint az együttérzés, segítőkészség jellemzi az embereket. Utópia. 2009. év elején még élénken él emlékeinkben a karácsony előtti, a totális őrülethez hasonlatos állapot: az idegbajos tülkölés a zsúfolt parkolókban, a hajtépős araszolás a dugóban, a könyökölés, durva lökdösődés a multik polcai között, az elkeseredett küzdelem az utolsó villanyzabáló játék, csillogó-villogó izémizé, zsíros cupák, alkoholos italok megszerzéséért. Aztán, mintha a szeretet, megbékélés, megbocsátás három napos globális ünnepe alatt az egész világ éhezett volna, az év végi kötelező lerészegedés előtt újra rohamra indultak a bevásárlókocsik. És aki azt hitte, az új esztendő másképp indul, súlyosan tévedett: január első napjai, az első hétvége megint csak a fogyasztásról szólt.
A mértéktelen evés-ivás, a családonkénti több tíz kiló plusz hulladék nagy része veszélyes, köszönhetően a szárazelem-fogyasztó játékgyártóknak , a megnövekedett energiafelhasználás, környezetterhelés alapján semmi okunk azt hinni, hogy a gazdasági gátat vet a fogyasztásnak. Pedig, ha az nem, akkor mi?
Minek kell történnie ahhoz, hogy mások is felfogják végre, egyszer csak nincs tovább? Hogy hamarosan választaniuk kell: esznek, vagy tankolnak? Hogy nem lesz hová bedugni a létfontosságú elektromos gépeinket, mert az energiaforrások beszűkülnek, kimerülnek? Hogy az említett ok miatt nem tudják feldolgozni a mérhetetlen szemetet, amit addig megtermeltek? Hogy fűteni, világítani, de még melegvízben fürdeni sem tudnak majd? Meghallják-e a tudósok, vagy akár Ecotópai Klub figyelmeztetését: mindez nem a távoli jövő egy távoli galaxisban? Öt év, és ne keressük többé a konnektort.

2008. december 17., szerda

A fenyők állva halnak meg

Nekem fáj, ha tarra vágott erdőt látok. Akkor is, ha látom, sarjad már a következő erdő. Kopárnak látni a hegygerincet, amit egykor büszke, az ég felé törő zöld növények uraltak, szívbemarkoló. Nekem fájt, amikor gyerekkoromban német, meg osztrák rendszámú kamionokra rakták az Őrségben szeretett fáimat. Hatalmas, fazabáló szörnyeknek láttam a teherautókat. Ma már magyar rendszámú kamionok szállítják a szép, egészséges fát a határon túli erőművekbe, elemészti a tűz, ami évtizedeken át elválaszthatatlan része, szíve volt e vidéknek.
Kemény, sok vesződséggel járó kétkezi munka gyümölcse az erős, méteres fenyő, ami élőhalottként kerül a karácsonykor a szobába. Nem is értem, aki vesződik vele, annak miért nem fáj a sorsa. Megélni nemigen lehet belőle, hiszen hét-nyolc év alatt lesz derék, terebélyes, vagyis kelendő a portéka csak a hibátlan, gyönyörű, szépen terjeszkedő fenyő válhat a karácsony áldozatává.
Hazudhatjuk, hogy a fenyő illata, meg a gyerekek kedve végett, igazolhatjuk a fenyők méltánytalan halálát, de csak magunknak. Tavaly rá tudtam venni a családot, hogy ne áldozzunk fenyőt szent karácsony oltárán. Az uram (eleinte egy kis dacból is, ha már nem igazi, legyen minél rondább) hófehér műfát választott. Kicsit kétkedve álltak neki a gyerekkel összerakni. De az ágak összepárosítása, a fa építése egyre mókásabbnak bizonyult, mire az utolsó is a helyére került, jókedvtől kipirult, a mulatságos helyzetektől felvillanyozódott család állta körül az új vendéget. Rácsodálkoztunk: szikrázó fehér ágait kedvesen kínálta, törzsét büszkén kihúzta. Szépen illett rá a kék köntös, amibe öltöztetük. A fenyőillatot gyertyák árasztották, amit kis csiptetővel erősítettünk az ágai végére. Mintha kinyújtott kezében tartotta volna a karácsonyi fényeket.
Másutt a fenyők ma is pompába öltözve, ragyogó fények alatt, állva halnak meg.